1.-2. Fejezet

 

Első fejezet

Clarinda

Fordította:Sweety

Három hete hallgattam a hangját, és máris a rabjává váltam. Miközben a nővérem az elmúlt három hétben minden szombaton, amíg az ingatlanügyeivel foglalatoskodott, hogy ne idegesítsem és ne legyek neki útban, kitett egy kávézóban. Tehát azon a három szombaton füleltem, és vártam, hogy besétáljon, majd megrendelje a hosszú cappuccinóját. A hangja mély, érdes és melegséget sugárzott. Az illata betöltötte a helyiséget, ami arra csábított, hogy bőr cuccokat hordjak és Joop férfi kölnit igyak, csak hogy állandóan érezzem.

Szex.

Na, ez a szó meg sem fordult a fejemben. Főleg azért, mert az első és egyetlen alkalom nem volt emlékezetes. Tizennyolc évesen találkoztam a megnemnevezett férfival, akibeszédült az életembe. Azt hittem, ő az igazi. Ajándékokkal és bókokkal halmozott el. Amíg oda nem adtam neki a szüzességemet. Amint felvette az óvszert, belém dugta a farkát– és Jézusom, annyira fájt, hogy legszívesebben torkon vágtam volna azt a közömbös idiótát –, háromszor belém döfött, majd a fülembe nyögött. Másnap, amikor felhívtam, azt mondta, hogy nem akar velem lógni, mert pocsék vagyok az ágyban.

Így bárki megérthette, hogy a szex, a vágy vagy a szeretkezés miért nem jutott soha az eszembe.

Egészen az idegen megjelenéséig a kávézóban.

Furcsán hangzott; tudtam, hogy igen. Általában nem voltam egy zaklató típus, de ez egy kevés élvezet volt a zaklatott életemben, és nem ártott senkinek.

Szóval itt egy újabb szombat, és azon kaptam magam, hogy abban a kávézóban ültem, kávét iszom, és egy áfonyás muffint rágcsálok, miközben arra vártam, hogy megkapjam a mai napra szánt boldogságot, hogy hallhatom a hangját.

A kávézó ajtaja fölött megszólalt a csengő, és súlyos lépések indultak a pult felé. Ezt onnan tudom, mert minden alkalommal, megszámoltam, hogy hány lépés, amíg a pulthoz érek, hogy le tudjam adni a rendelésem.

Megszámoltam hány lépés az az asztal, ahová a nővérem ültetett első alkalommal, de most már ez a szokásos asztalom. Ismerte a számolási szokásomat, így tudta, hogy egyedül is be tudok jönni és leülni a helyemre, anélkül, hogy lejáratnám magam.

A pulttól balra ültem, mély levegőt vettem, és férfias illata ismét betöltötte az érzékeimet. Muszáj volt belélegeznem az illatát, mielőtt elmegy, ahogy mindig.

Az a vicces, hogy soha senkinél nem éreztem még, hogy ezt tegyem. Eddig nem is érdekelt. Mégis, amikor először lépett be, volt valami abban, ahogy lépkedett, ahogyan beszélt, és ahogy az egész kávézó elcsendesedett és az emberek figyelték őt.

Szerettem volna megismerni őt.

Ez azonban olyasvalami, amire esélyem sincs, mivel manapság már senki sem vett észre.

A külsőm nem volt túl előnyös. A ruháim bő és nagyok voltak rám, a vörös hajam pedig kócos volt, és smink sem volt rajtam, csak egy napszemüveg.

A megrendelését kiáltották. Hallottam, ahogy egy dörmögő ,,Köszönöm”-öt mondott, aztán vártam a léptei hangját, vissza a bejárati ajtóhoz.

Csakhogy most először nem hallottam.

Itt maradt, nem sétált ki a kávézóból. Ezt onnan tudtam, hogy meghallottam a lépteit közeledni felém. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy még egy kicsit érezhetem a csodálatosan férfias illatát.

– Hé, édesem, nem bánod, ha leülök ide?– kérdezte.

Beharaptam az alsó ajkam. Hozzám beszélt? Ennyire tele volt a kávézó, hogy nincs üres hely?

Az irányába fordítottam a fejem, és hogy ne csináljak hülyét magamból, ha nem hozzám szólt volna, halkan mondtam: – Nem bánom.

Az ilyen napokon azt kívánom, bárcsak láthatnám. De sajnos a látásom csak öt évvel ezelőtt, négy nappal a tizenkilencedik születésnapom utánig volt tökéletes.

Addig a tragikus éjszakáig, amikor a nővérem és én elvesztettük a szüleinket. Azt a szörnyű éjszakát követően egy hónapig kómában feküdtem, és mire magamhoz tértem, már nem láttam rendesen. Miután kiengedtek a kórházból, a nővérem elmagyarázta, hogy a látáskárosodásomat a tűz miatti szén-monoxid-mérgezés okozta. Mindez, valamint a veszteség, hogy a szemtanúja voltam a szüleim halálra égésének lelki sérüléshez vezetett. Egy bezárt ajtó miatt. Bent rekedtek egy bezárt ajtó mögé, és nem tudtak elmenekülni.

Nagyobb volt a szüleim elvesztése miatti fájdalom, mint bármilyen más károsodás vagy sérülés. Öt év telt el, és még mindig éreztem ezt a veszteséget, mélyen legbelül.

Szerencse, hogy azon a szörnyű éjszakán a nővérem nem volt ott, különben ő is minden éjjel ugyanabból a rémálomból ébredne, amelyekből én.

Csikorogva húzta ki a padlón a velem szemben lévő széket, és letett valamit az asztalra.

A hangok a legjobb barátaim mostanában.

– Három hét – jelentette ki.

– Tessék? – kérdeztem.

– Három hét, bébi. Három hete járok ide minden szombaton, és várom, hogy tegyél egy lépést felém. De te soha nem tettél semmit, ezért gondoltam, hogy akkor majd én.

A szemüvegem mögött tágra nyílt a szemem, a szám meg tátva maradt. Döbbenetemben megnémultam, miközben a laza pólóm alatt elszabadult a szívem.

– Azt hiszem, nekem kéne bemutatkoznom, most, hogy végre kibaszottul itt vagyok előtted.

A tátva maradt számat gyorsan becsuktam, és az alsó ajkamat a fogaim közé véve még rá is haraptam. Nem tudtam megszólalni, inkább csak bólintottam.

– A nevem Blue Skies.

Egy apró mosolyra húztam a szám, miközben próbáltam visszafogni a kuncogást. Vajon mire gondolhattak a szülei, amikor elnevezték? Megköszörültem a torkom, és úgy suttogtam, mintha titok lenne: – Clarinda vagyok.

– Clarinda... Clary. Tetszik. – Hallottam a hangjából, hogy mosolyog, és ettől elpirultam. – Úgy tűnik, ez az első randink, úgyhogy azt hiszem, jobban meg kellene ismernünk egymást.

Kicsit hátrahajtottam a fejem, mert megint ledöbbentem a kijelentésén. Annyira, hogy felnevettem. – Biztos, hogy a megfelelő személyhez jöttél?– kérdeztem, miután megpróbáltam visszafogni a nevetést.

– Igen.

Zavartan kérdeztem: – Miért?

– Mert már három átkozott hete járok ide szombatonként, várom, hogy megakadjon rajtam a szemed, hogy legyen bátorságod odajönni hozzám beszélgetni, de nem tetted. Úgyhogy most az én módszeremmel csináljuk.

– A te módszereddel? – kérdeztem suttogva.

– Igen, édesem– mondta halkan– az én módszeremmel.

Megnyaltam hirtelen kiszáradt ajkamat, majd azt mondtam: – Az, biztos, hogy...

– Beképzelt? Remekül bánok a szavakkal? Okos? Jóképű?

Mosolyogva megráztam a fejem. – Nem tudhatom. Nem látok– mondtam, és felé pislogva levettem a napszemüvegemet.

Sziszegve mondta: – Átkozottul szépek így a szemeid.

A szemeim ismét tágra nyíltak. Ez a férfi ittigazán tudta, hogyan kell udvarolni. Nem voltambenne biztos, hogy tetszik-e. Na, jótetszett. Azt hiszem, inkább az zavart, hogy miért pont nekem mondta ezeket.

Három hét. A szavai újra átfutottak az agyamon.

Három hete járok ide minden szombaton, és várom, hogy odajöjj hozzám, hogy megtedd az első lépést. Hogy ez...ő valódi? Vagy csak álmodom?

Könnyű léptekkel egy nő közeledett az asztalunkhoz, és megköszörülte a torkát. – Szia, szépfiú.

Blue félbeszakította a nőt, hogy azt mondja nekem: – Látod, megmondtam.

Én csak kuncogtam.

– Mit tehetek érted, édesem?

Felhorkantam. Ó, Istenem, minden nőt elbűvölt.

– Mennem kell, de ezt oda akartam adni neked – mondta a nő.

Ez nagyon kínos, mert tudtam, hogy most odaadta neki a számát. Még egy idegen nő is furcsálta, hogy Blue velem ül.

Tulajdonképpen ez a valóság, ami most arcon csapott.

Felálltam, és azt mondtam: – Én is elmegyek. Miért nem ülsz le a helyemre?

– Nem – morogta Blue. – Cukorfalat, ülj le a seggedre. Mi most beszélgetünk. És te nő, neked most el kell menned. Nem akarom a számodat... soha. – Tényleg undor volt a hangjában, amin meglepődtem.

Csendben megtapogattam a székem, és visszaültem vele szemben.

A nő szuszogott és fújtatott, aztán hallottam a távolodó lépteit.

Kíváncsi voltam, hogy sokszor történt-e ez vele. Mennyi nő rajongta körül, akárhova ment. Azt is tudni akartam, hogyőhogy néz ki, különösen, ha ez gyakran megtörtént.

– Hülye nő – morogta Blue.

– Biztos vagyok benne, hogy még utol tudod érni – kuncogtam.

– Fogd be – mondta mosollyal a hangjában. – Most pedig, mesélj nekem Claryről.

Megvontam a vállam, mert ez a legfurcsább helyzet, amibe valaha is kerültem. Eddig még soha egyetlen férfi sem közeledett hozzám. – Igazából nincs sok mesélnivalóm.

– Mit szeretsz csinálni? – kérdezte.

– Olvasni, azaz hangoskönyveket hallgatni. – Elmosolyodtam. – És te mit szeretsz csinálni, Blue?

– Kurvára szeretném tudni...–Félbeszakította a telefonja csörgése.– Jézusom – káromkodott, és egy durva – Mi van? – ugatással vette fel. –Afrancba! Igen, rendben, jövök. – Hallottam, ahogy becsukja a telefont, és az asztalra csapja. – Mennem kell.

– Semmi gond.

– Nem, ez nem igaz.

Gondolkodás nélkül kimondtam: – Teljesen igazad van. Nem igaz.

Felnyögött. – A francba, nem akarok elmenni, de ha nem megyek, akkor nem tudjuk elhozni a kocsit, és az a fasz még jobban elbassza. – A székét hátrébb tolta, vagyis felállt. Egy ujjal végigsimított az arcomon. – Jövő szombaton is itt leszel?

– Azt hiszem, igen.

– Akkor találkozunk, édesem.

A következő szombaton is elhozott a nővérem. Amikor a pulthoz léptem, a pult mögött álló fickó azt mondta: – Van egy üzenetem a számodra. Blue sajnálja, hogy nem tud jönni, de reméli, hogy hétfőn megpróbálsz visszajönni, és akkor ő is itt lesz. – Szélesen mosolyogva bólintottam, hogy köszönöm.

Mivel a kávézóban kellett megvárnom a nővéremet, így le kellett ülnöm, ezért rendeltem egy jeges kávét és egy áfonyás muffint.

Bár tudtam, hogy nem jön, a szívem mégis hevesen dobogott, valahányszor kinyílt a bejárati ajtó. Megkönnyebbültem, amikor a nővérem megjelent, mert szegény szívemnek szüksége volt egy kis pihenésre. Kivezetett a kocsihoz, és mondta, hogy szálljak be.

– Milyen volt a napod? – kérdeztem Amytől.

– Jó. Nézd, nincs kedvem csevegni, csak... fogd be a szád, oké?

Halkan felsóhajtottam, hogy ne idegeskedjen, és bólintottam. Visszaültem a helyemre, egy bizonyos férfira gondoltam, meg arra, hogyan fogok odajutni hétfőn.

Vártam egy napot, mielőtt szóba hoztam volna a nővéremnek. Amy a nappaliban ült. A szobámból végigmentem a folyosón, a kezemet a falon tartva, vezetve magam. A nappaliban megszámoltam az öt lépcsőfokot a kanapéig, de nem értem oda. Mert megbotlottam, és négykézláb a szőnyegpadlóra estem.

– Mit csinálsz? – kiabált Amy.

– Bocsánat, én... megbotlottam. – Körbetapogattam a földet, hogy megtudjam mibe botlottam meg, de a kezem csak az üres szőnyegen futott végig.

– Nincs ott semmi. Kelj fel!– csattant fel Amy. Így is tettem, és a kanapéba kapaszkodva feltápászkodtam, hogy leüljek rá. – Akarsz valamit? Általában a szobádban maradsz.

Bólintva megkérdeztem: – Reméltem, hogy hétfőn el tudsz vinni a kávézóba.

– Minek? – dohogott.

– Nekem... ott kell találkoznom valakivel.

– Majd meglátom, oké? Dolgoznom kell, hogy legyen mit ennünk, és tető a fejünk felett.

Ezt már sokszor mondta. Néhányszor kérdőre vontam emiatt, mert biztos, hogy a szüleink hagytak ránk pénzt a haláluk után. Nem mintha ezt akartam volna, de mivel fogyatékos voltam, még nagyobb szükségünk volt rá. A szüleink gazdagok voltak, ezért nem értettem, hogy miért mondta minden alkalommal, hogy –nem volt eléga pénz a te kórházi számláidra.

Tudtam, hogy teher vagyok a számára, ezért bólintottam, és azt mondtam: – Oké, Amy –, bár minden porcikámban azt éreztem, hogy harcolnom kéne, hogy elfogadjon, mert Isten a tudója, hogy nem kérek sokat. Mégis inkább csöndben maradtam, mert egy nap ki kell szabadulnoma nővérem karmai közül, és akkor majd meg kell tanulnom újra élni.

A hétfő, ahogy jött, úgy múlt el. Amy azt mondta, hogy túl elfoglalt, hogy elvigyen, és amikor javasoltam, hogy taxival megyek, el kezdett kiabálni, hogy felesleges dolgokra nem pazaroljuk a pénzünket. Rémesen éreztem magam, amiért nem tudtam szólni Blue-nak, hogy nem tudok elmenni, miközben ő rám vár. Nemvolt otthoni telefonunk, csak Amynek volt mobilja, amit magával is vitt. Ha lenne egy barátom, talán megkérhettem volna, de a baleset után mindenki felszívódott.

Remélem, hogy szombaton ott lesz, és megérti a helyzetet.

Szerda este amikor Amy hazajött a munkából, közölte, hogy vegyek fel egy melegebb kabátot, mert élelmiszert kell vásárolnia. Azt akarta, hogy én is menjek, mert akkor én toltam a bevásárlókocsit. Utálta tolni, és mindig kinevetett, ha nekimentem valaminek.

A szupermarketben én lassan tipegve toltam a kocsit, míg Amy ment előre. Szerencsére a hely elég jól megvilágított volt, így láttam az elmosódott árnyékát, ahogy előttem megy.

– Rinda, maradj itt. Csak összeszedek néhány dolgot. Túl lassú vagy. Egyedül gyorsabban kész leszek. – Nem volt értelme válaszolni, mert a léptei hangjából ítélve már ott sem volt.

Kínos volt ott ácsorogni, ezért a polcok felé fordulva úgy tettem, mintha az előttem lévő termékeket nézegetném. Nem tudom mióta állhattam ott, de hirtelen forróságot éreztem a hátam mögül, majd valaki a fülembe súgta: –Miért keresgélsz az óvszerek között, édes?

Nem, Istenem, nem. Mögöttem állt Blue, és úgy tűnik, én meg az óvszereket nézegettem.

– Um – csak ennyit tudtam kinyögni.

– Meg akartad venni nekem?

Ó, Istenem!

Ismét csak annyit tudtam válaszolni: – Ööö...– Csak kuncogott. – Csak ugratlak, bébi – mondta, arcát a nyakamhoz szorítva, és esküszöm, hogy megszagolt. Kezét a csípőmre téve szembe fordított. Felnéztem homályos alakjára, és szégyenlősen elmosolyodtam, és biztos, hogy el is pirultam. – Hol voltál hétfőn, Clary? – kérdezte, a kezét még mindig a csípőmön tartva, amitől nehezebben tudtam koncentrálni.

– Um, én-én sajnálom, Blue. Nem tudtam elmenni, és nem volt lehetőségem szólni neked.

– Édes, megmondom neked az igazat. Több időt szeretnék veled tölteni. Benne vagy?

– Igen – vágtam rá azonnal. A pokolba, túl lelkesen hangzott?

– A legszebb kibaszott szó. Mi a számod? Mennem kell, de előbb szükségem van a számodra, bébi.

Lediktáltam a nővérem mobilszámát, majd hozzátettem: – Jó volt találkozni veled.

– Veled is. Basszus, nekem is. Vigyázz magadra, édesem, és hamarosan beszélünk, jó?

– Igen. – Elmosolyodtam.

Aznap este végül mindent elmondtam a nővéremnek Blue-ról. Szerintem látta rajtam, mennyire izgatott vagyok, amikor róla beszélek, de a reakciója csak annyi volt, hogy:

– Meglátjuk, hogy hív-e. Nem sok férfi szeretne egy ilyen terhet a nyakába venni, Rinda. Remélem, ezt te is tudod.

Csüggedten mentem vissza a szobámba, azt remélve, hogy Blue bebizonyítja mennyire tévedett a nővérem.

 

Második fejezet

Clarinda

Egy hónappal később

Fordította: Sweety

A kocsi anyósülésén ülve vártam a nővéremre, akinek valami elintézni valója volt. Egy hónap telt el azóta, hogy a szupermarketben Blue-val találkoztam. Nem hívott, ezért úgy gondoltam, hogy a nővéremnek lett igaza. Akkor sem találkoztunk, amikor elmentem megint a kávézóba. Miért viselkedett úgy, mintha nagyon kedvelne, és aztán fel se hív? Mondtam esetleg valamit aznap este a szupermarketben, amitől megváltoztatta volna a véleményét? Nem, hiszen ő volt az, aki elkérte a számomat. Megráztam a fejem, megpróbáltam kiűzni a fejemből ezeket a gondolatokat.

Aznap délután ragyogóan besütött a nap az autóba, ezért lehúztam az ablakot, hogy beengedjek egy kis szellőt. A külvilág hangjai felerősödtek, ahogy az autók elhaladtak az út szélén lévő parkolóhelyünk mellett. Emberek sétáltak fel s alá az autó melletti járdán. Azt kívántam, bárcsak láthatnám. Sajnos, mint mindig, most is csak árnyékos körvonalakat sikerült megpillantanom.

A szél felé fordítottam a fejem, és egy épület körvonalait láttam. Hogy mi lehetett az az épület, arról fogalmam sem volt.

Éreztem, hogy könnyek lepik el a szemem, mert eszembe jutott a tegnapi orvosi találkozóm. Annak ellenére, hogy már majdnem négy éve jártam ehhez az orvoshoz, még mindig kényelmetlenül éreztem magam a közelében. Az érintésétől valamiért mocskosnak éreztem magam. Bár a nővérem esküdözött, hogy ő a legjobb orvos a városban, aki megpróbál segíteni rendbe hozni a szemem.

Három évvel később még mindig vártam a megfelelő választ.

A tegnap mondott szavai visszhangzottak a fülembe. –Jól haladsz, Clarinda. Csak adj neki időt gyógyulni.

Másom sincs, csak időm.

Amy még mindig nem engedte, hogy dolgozzak, vagy bármi mást csináljak. Ha megpróbáltam szóba hozni, veszekedés lett a vége. Független, de félénk nőnek születtem, és elegem volt már abból, hogy a nővérem segítségére szorulok. Huszonnégy éves voltam, az Isten szerelmére.

Elmozdultam az ülésben, hogy a fejem közelebb legyen az ablakhoz. Azon tűnődtem, mi tart ilyen sokáig a nővéremnek. Azt mondta, hogy csak egy perc lesz.

– Mi a faszt bámulsz? – Hallottam egy durva hangot, valahonnan a közelből.

Mit sem törődve vele, bámészkodtam tovább a semmibe, amíg egy sötét árnyék rajzolódott ki előttem. Megugrottam, amitől bevertem a fejem a kocsi tetejébe.

– Azt kérdeztem, mi a faszt bámulsz, te kurva? – Egy férfias kéz árnyékát láttam, ami megmarkolta a hajam, és az ablak felé húzta a fejemet.

– Kérlek, kérlek – könyörögtem. – Nem bámultam semmit.

– Bele akarsz avatkozni a dolgaimba, figyelve mi történt? Majd adok én neked egy kis ízelítőt, ribanc.

A hajamat markolva durván megrázta a fejem.

Mindkét kezemmel felnyúlva megragadtam a csuklóját, megpróbáltam kiszabadítani magam. –Nem láttam semmit. Nem látok semmit. Kérlek, vak vagyok. Teljesen félreérted.

– Baromság. Leszarom, hogy mi van. – Újra megrántotta a fejemet, ami nekicsapódott az ablakkeretnek. Bűzös, forró lehelet csapta meg az arcom, ahogy közelebb hajolt.

– Csinos vagy. Meg kell, leckéztesselek.

– Nem! – kiáltottam. – Kérlek! – A testem már remegett az ijedtségtől.

A kezem izzadt, a szívem meg kalapált a gondolattól, hogy mi fog történni. Amy, kérlek, siess, kérlek!

– Fogd be a pofád! – sziszegte. Hirtelen elengedte a hajam, amit gyorsan hátradobtam. Az ülést tapogatva próbáltam kiegyenesedni.

Most mi lesz? Rémülettől összerándult a gyomrom. Nem tudtam, mi folyik itt, miért lett hirtelen csönd, de aztán kinyílt az ajtó mellettem, amitől felugrottam. Kinyújtott karokkal hadonásztam magam előtt.

– Ne, kérem! – kiáltottam.

Egy kéz fájdalmasan megszorította a combomat. – Gyerünk, ribanc. Vedd le a nadrágodat és tedd szét a lábaidat. – Megrántotta a melegítőnadrágomat.

Próbáltam lefejteni az ujjait magamról.

– Elég, ne! Hagyd abba! Amy! – kiabáltam.

Folyton elütötte a kezemet, és morgott valamit az orra alatt.

Aztán egy újabb férfias kiáltás hallatszott, majd egy puffanó hang követte. A kezek, amelyek szorítottak, eltűntek.

– Hagyd őt békén, Henry – morogta az új személy.

– Kopj le, Blue. Ez nem tartozik rád.

Blue?

– Azt hiszem mégis. A hölgy nem akarja, hogy megérintsék. Ha nem lépsz hátrébb a fenébe, én foglak kényszeríteni rá.

– A francba, úgysem érte meg – morogta az első férfi.

Csend, majd távolodó léptek zaja. Remegő kézzel tapogattam az ajtó után, hogy becsukjam, de a kezem egy kemény, meleg falba ütközött.

Hátradőlve az ülésen gyorsan visszarántottam a kezem.

– Jól vagy, édesem? – kérdezte a megmentőm.

Blue. Ó, Istenem, Blue volt az.

Bólintottam. Megnyaltam kiszáradt ajkamat, és azt suttogtam: – Igen. – Még mindig feszült és bizonytalan voltam a biztonságomat illetően.

Az ajtócsukódás kattanására ismét megugrottam.

– Nem fog többet zaklatni téged. Vársz valakit?

– A nővéremet – suttogtam.

Nem emlékszik rám?

A szívem összeszorult. Fel sem akart ismerni, talán ezért nem hívott fel. Soha nem sikerült elég jó benyomást hagynom benne ahhoz, hogy érdekeljem.

– Miért nem hívtál fel? – törtem meg a csendet.

– Hívtalak, Clarinda. Azt mondták, hogy nem akarsz velem foglalkozni.

A szemeim tágra nyíltak. – Nem...én... én soha nem mondanék ilyet, Blue.

– Bassza meg! A nővéred...

A szívem a torkomban dobogott, amikor kinyílt mellettem a vezetőoldali ajtó. Odafordultam, amikor a nővérem odaköpte: – Most mit műveltél, Clarinda?

Könnyek gyűltek a szemembe. Az adrenalin kezdett csökkenni a testemben. – Semmit, Amy. Ő...– A kezemmel a férfi irányába mutattam, akire olyan gyakran gondoltam, – ...ő Blue. Ő.., Már beszéltem róla. Ő, ah, épp most segített nekem. Valaki megpróbált megtámadni.

Felhorkant. – Biztos magadnak köszönheted.

– Nem miatta volt – morogta Blue. A szívemet melengették a szavai.

– Tök mindegy – felelte Amy, és beindította a kocsit.

– Minden rendben lesz? – kérdezte.

Bólintottam, és az ablak felé néztem. – Azt hiszem, igen. – Kinyújtottam a kezem. Biztosan érezte, hogy nehezen találom meg, ezért az enyémbe tette a kezét. Megszorítottam, a szívem gyorsabban vert az érintés izgalmától. – Köszönöm – suttogtam.

– Tudnál...találkozhatnánk a kávézóban? Jövő szombaton ott leszek.

– Ott leszek, édesem. Számíthatsz rám. – Hallottam a mosolyt a hangjában.

Az arcom kipirult, és égető szükségét éreztem, hogy láthassam őt. Kétségbeesetten tudni akartam hogyan néz ki, mit érez, amikor megérintem. Számtalan ébren töltött éjszakán csak feküdtem és a szeme színéről és árnyalatáról tanakodtam. Bár hallottam a mosolyt a hangjában, mégis alig vártam, hogy lássam, mert úgy gondoltam, hogy ilyenkor gödröcskék vannak az arcán. Igazából mindegy hogy néz ki, mert nem számít. Már a hangja rabul ejtett. Amíg egy férfi kedves a nőjéhez, ahogy az apám volt az anyámhoz, addig semmi más nem érdekelt.

– Húzd be a kezed. Indulnunk kell – mondta Amy.

Észre sem vettem, hogy még mindig Blue kezét szorongatom, és amikor elengedtem, a kezéből áradó melegség eltűnt. Visszacsöppenve a valóságba, a mosoly eltűnt az arcomról. Mielőtt még bármit is mondhattam volna Blue-nak, Amy elindult a kocsival.

Azt akartam, hogy forduljon vissza, hogy újra érezhessem a melegséget és biztonságot, amit egy szinte ismeretlen férfi közelében éreztem. Magamat átölelve hátrahajtottam a fejem és lehunytam a szemem, és Blue édes, mégis kemény hangjára gondolva kerestem némi vigaszt.

– Minek állsz szóba egy idegennel?

Sóhajtva fordítottam a fejem a nővérem felé. – Ő nem idegen, Amy. Segített nekem. Megborzongtam a gondolatától, hogy az a mocskos férfi hozzám ért. – Egy férfi megtámadott.

– Mert mit csináltál?

– Semmit – mondtam.

– Látod, ezért van szükséged rám. Folyton bajba kerülsz, és mindig nekem kell megmentenem téged.

Csakhogy ezúttal nem ő mentett meg.

Azonban részben igaza volt. Az elmúlt hat hónapban sok apró baleset ért, és Amy mindig ott volt mellettem. El kellett ismernem, ha Blue nincs ott, biztos, hogy a nővérem megmentett volna.

Ő mindig ott volt.

Bár az imént történt baleset volt a legrosszabb, ami valaha is történt velem... már ha balesetnek lehet ezt nevezni. A többi előtte kisebb incidens volt – egy botlás, egy égési sérülés, egy lábujj beütés, és sok verbális bántalmazás az utcán.

Mégis, ezek után tényleg el kellett gondolkozzak azon, hogy Amy nélkül elveszett lennék. Valójában hányingerem lett attól, hogy az én állapotomban magamra leszek utalva. Persze, bosszantottuk egymást, és igen, tudott kifejezetten gonosz lenni, de megváltoztatta az életét, hogy megfeleljen nekem, amikor én tizenkilenc, ő pedig huszonkét éves volt.

Nélküle nem sok esélyem lett volna.

Oké, ez nem teljesen igaz.

Azok az emberek, akik teljesen vakok, és semmit sem láttak, mégis boldogultak. Használták a többi érzékszervüket, vagy vakvezető kutyával. Sok lehetőség volt. Kezdetben még én is javasoltam a nővéremnek ezeket a dolgokat, mondván hogy megtanulok egyedül élni a fogyatékosságommal. Ő ezt nem akarta elfogadni.

A néhány perccel ezelőtt történtek után már nem voltam benne biztos, hogy készen állok erre.

Féltem, hogy bármikor valami hasonló újra megtörténhet.

Mit tennék, ha valaki követne, amikor egyedül sétálnék az utcán? Befordulnék egy rossz sarkon, és csapdába esnék. Szemtanúja lehetek valaminek, amiről nem is tudtam, hogy szemtanúja voltam, és ugyanolyan pácban leszek, mint korábban. Annyi minden megtörténhet. Nehéz volt állandóan a nővéremmel együtt lenni, de a gondolat, hogy nélküle legyek, sokkal jobban megrémített.

Én legalább naponta elmentem a könyvtárba, amíg Amy dolgozott.

Ezeket nagyon élveztem, különösen, hogy ritkán ültem egyedül. Nem mintha zavart volna, ha egyedül ülök, mert közben legalább sok csodálatos történetet hallgathattam. Egészen addig, amíg Julian el nem határozta, hogy meg kell ismerkednie velem. Ez körülbelül négy hónapja történt. Attól a naptól kezdve többször is meglátogatott a könyvtárban.

Megnevettetett, és a világ sokkal derűsebbnek tűnt, ha ott ült mellettem.

Találkoztam a barátjával, Deannával is, aki ott dolgozott. Ez az elmúlt két hónapban történt, de még mindig nem tartottunk ott, hogy nyíltan beszélgessünk. Lassan megbarátkoztam vele, de nehéz volt, mert mindig olyan csípős nyelvű volt, olyan harsánynak és bosszúsnak tűnt. A többi olvasónak általában megkegyelmezett a szája, de ha odajött valami miatt morogni a mi asztalunkhoz, hát nem kegyelmezett! Huszonnégy évem alatt még soha életemben nem hallottam nőt ennyit káromkodni. Ami viszont komikus volt, hogy amikor Julian elkezdte hergelni, a nő frusztrált lett, és megmondta neki, hogy hova menjen...konkrétan. Juliant ez egyáltalán nem zavarta. Imádtam hallgatni az interakcióikat. Ettől függetlenül érezhető volt köztük a,,családi szeretet”.

Legalább van valaki, aki örül, ha lát engem.

Amy felé fordítottam a fejem, miközben vezetett. Ahogy a nővéremet ismertem, biztos összehúzza a szemöldökét, összeszorítja az állkapcsát és szorosan fogja a kormányt. Bosszantotta, hogy figyelmet kaptam, pedig nem akartam. Zavarba hoztam őt.

Miért mondta Blue-nak amikor felhívott, hogy nem akarok tőle semmit? Féltékenységből? Vagy el akarta kerülni, hogy lelkileg sérüljek?

Nem tudtam, de nem akartam megkérdezni. A végén még megint összeveszünk.

Minden olyan zavaros. Az egyik pillanatban még független akartam lenni, és próbáltam Amyvel megértetni, hogy egyedül is boldogulok, aztán meg azon kaptam magam, hogy félek, ha nélküle kell élnem.

A zűrzavar le se írta pontosan az érzelmeim káoszát.

Harcolni akartam a függetlenségemért, és hogy a nővérem tisztelettel bánjon velem, ne úgy, mint egy darab szarral a cipője talpán... másrészt viszont, annyi mindentől félek, ezért is fogtam be a szám olyan sokszor, és nem szálltam vitába, pedig minden alkalommal megbántam utána.

Amiben azonban biztos voltam, az az, hogy Amy nem egyszerűen dühös volt rám, hanem valósággal gyűlölt.

Ez jobban fájt, mint amit az a mocskos szájú férfi akart velem tenni.

A nővérem, aki a saját családom gyűlölt, mert hasznavehetetlen voltam. Legalábbis én így éreztem.